A fényért érdemes tövig égni

„Minden kis viaszgyertya megtanít arra, hogy egy kis melegért, fényért érdemes tövig égni, mert a kis dolgok fénye az, ami bevilágítja életünket.”

/Molnár Ferenc/

Drága Péter!

Igen, ahogyan előző leveledben írtad, visszavonhatatlanul, sebesen száguldunk egy újabb Karácsony felé. Advent a várakozás időszaka, a megtisztulásé. Urrá lesz rajtunk a belső csend, amelyre ha jól figyelünk, megmutatja, hogy milyen irányba kell tovább haladnunk, mely cselekedetünkkel milyen eredményeket értünk és érhetünk el. Ennek a belső monológnak ilyenkor van itt az ideje, ha jól figyelünk befelé, akkor megláthatjuk a lelkünk belső, önzetlen fényét. Csodálatos ünnep a Karácsony, ha nem engedjük, hogy talmi csillogásba és pénzre váltott látszat boldogságba sodródjunk.

A minap a szokásos hétvégi bevásárlást végeztük Gáborral. A polcok roskadásig vannak a kívánatosnál kívánatosabb karácsonyi édességekkel, csupa fény, üveggömb és műhó az egész üzlet, a szem szinte mindent megkíván, amit csak meglát.

A gyümölcsök között válogattam, amikor megláttam, hogy Gábor egy különálló polc előtt álldogál és a kezében tart egy porcukortól hófehér, rúd formájú süteményt, szép arany-bordó szalaggal átkötve, arra ösztönözve a vásárlót, hogy megvegye. Messziről néztem a képet és vártam, hogy belekerül-e a kosárba a sütemény. Nem került bele, visszatette a polcra és a bevásárló kocsit tovább tolta. Gyors pillantást vetettem a polcon heverő süteményre, amely tasakjára az volt írva, hogy „Stollen”. Be kell vallanom, hogy ez kimaradt az életemből, nem kóstoltam még ezt a német honban hagyományos, időben az 1300-as évek végétől jellemző karácsonyi süteményt. Hazafelé megkérdeztem Gábort, hogy milyen sütiket nézegetett és hogy miért nem vásároltunk belőle legalább egyet. Azt mondta, hogy féktelen, bohó ifjúságát juttatta eszébe, amikor sokat járt Németországba és advent időszakában nagyon sok ilyen süteményt evett és nosztalgiával gondol arra az időszakra. De ez elmúlt, ez a kalács, nem az a kalács és különben sincs szükség rá, már nem féktelen és nem bohó, a mostani élete már nem az az élet.

Elgondolkoztam egy pillanatra. Belőle a Stollen jó érzéseket vált ki és lehet, hogy az az időszak elmúlt, de miért ne ébreszthetném fel az idő múlásával a lelkében megszunnyadt, de nem feledett boldog időket egy régi íz megidézésével. Nem beszéltünk többet a Stollenről, de én eszeveszett kutatásba kezdtem. Mindent elolvastam, amit csak találtam erről a süteményről, a boltokban összefogdostam az összes porcukros rudat, csak hogy valami plusz értékelhető információhoz jussak az összetevőit, az állagát, a formáját illetően. Mondhatni, Stollen megszállott lettem! Kutakodtam a neten és régi szakácskönyvekben. Természetesen majdnem minden recept mellé az volt odaírva, hogy az az „eredeti”. Úgy tekints tehát rám, hogy én legalább 40 eredeti Stollen recept tudásának birtokosa vagyok.
Szombat reggel pedig azt gondoltam, hogy már épp kellő információm van ahhoz, hogy végre megsüssem ezt a különleges, boldog időket felidéző süteményt. A sütés eredményének kimenetelében egyáltalán nem voltam biztos, ezért az esélytelenek biztos nyugalmával, mi több, túlcsorduló önbizalmával kezdtem bele a nagy karácsonyi Stollen projektembe. Kelt tésztában van gyakorlatom, 20 évvel ezelőtt sem fogott ki rajtam egy kalács megsütése, éppen ez gördítene akadályt? Munka közben rá kellett azonban jönnöm, hogy ha a kiválasztott egyik eredetinek kinevezett recept utasításait követem, akkor abból nem hogy kalács, de még muffin sem lesz, így gyorsan megnyitottam még legalább három eredeti receptet, csak hogy az alapanyagok arányait összevessem. 

Találtam a sok között némi hasonlóságot, de úgy gondoltam, hogy inkább az ösztöneimre hallgatok és amúgy érzésre állítom össze a tésztát. A Stollen tésztája lisztből, tejből, porcukorból, rengeteg vajból, egy csipet sóból, illatos fűszerekkel, fahéjjal, szegfűszeggel, szerecsendióval és élesztővel megdagasztott lágy állagú tészta, amelyet narancs és citromhéj, mandula, vanília, rumban áztatott aszalt gyümölcsök hada gazdagít és tesz némileg keményebbé. A Stollennek millió változata nőtte ki magát karácsonyi uralkodásának nem kevesebb, mint 600 éve alatt. Megtalálható a túróson keresztül, a marcipánoson át a legkülönfélébb gazdag ízesítésűekig minden, csak győzzön az ember válogatni. A tésztának legalább másfél óra kelesztés szükségeltetik, így hát elvonultam erre az időre Jane Austennel, hogy megtudjam, Anne Elliot és Wentworth kapitány szerelme hogyan bontakozik ki és borul virágba. (Fura, de azóta valahogy nem tudok a Stollenre úgy gondolni, mint egy német süteményre.)

Az illatos tészta gyönyörűen megkelt, szétlapítottam, kerekre nyújtottam és megpróbáltam a hagyományos Stollen formára igazítani. Itt jegyzem meg, hogy a sok recept ebben az egyben tökéletesen megegyezett. Egészen elégedett voltam az eredménnyel, majd újabb kelesztés, még egy fél óra Jane Austennel és mehetett az előmelegített sütőbe egy órácskára.

Örömmel nyugtáztam, hogy minden a legnagyobb rendben halad és a tervem, miszerint Gábornak örömöt okozhatok, egyre inkább megvalósulni látszott. A konyhában Karácsony lett, a fűszeres kelt tészta átható illata, a benne puhára dagadó rumos gyümölcsök savanykás aromája a levegő minden molekulájában otthonra lelt. Péter! Ez nem egy egyszerű gyümölcskenyér, ez annál sokkal több….ez A STOLLEN. A sütőből kivéve még forrón bekentem finom vajjal és megszórtam a Stollen védjegyévé vált porcukorral és a „hófödte” sütemény készítése közben a lelkem is adventi hangulatba öltözött.

Miközben vártam haza Gábort, meggyújtottam egy gyertyát, kikészítettem két tányért, teát főztem és az idő közben kihűlt Stollenből levágtam pár szeletet. Közben végiggondoltam, hogy miről is szólt számomra, mit tanított nekem ez a folyamat, ami a Stollen megsütéséig vezetett. Azt erősítette meg bennem, hogy minden napunk lehet Karácsony, ha szeretettel, figyelemmel fordulunk a másik felé és olyan varázslatokkal lepjük meg, amire nem számít, amire vágyik, de talán maga sem tud róla, mert rég eltemette magában ezeket a vágyakat. Ha jól figyelünk, ha nem csak nézünk, hanem látunk is, akkor ezek a képek élesebben látszanak, mint bármelyik másik és a megvalósításig vezető út is könnyű, ha önzetlenség és szeretet vezérli. 
Mire a gondolataim végére értem, Gábor is hazaért. Minden szó nélkül tudta, hogy a Stollen neki készült és mindketten tudtuk, hogy ez a Stollen már nem a bohém, ifjú idők Stollene, hanem a MI Stollenünk. Egy élmény, amely a múltból fakad, de vissza már ugyanúgy nem hozható. Bennünk él, de már más forrásokból táplálkozik.
 

A múltban megéltekből építjük a jelenünket, a jelennel alapozzuk a jövőt és hiszem, hogy a fényért és a melegért érdemes tövig égni.

Drága Péter! Négy hónap csodálatos levelezését tudhatjuk a magunkénak és örömmel tölt el, hogy ezzel még sok-sok embernek hoztunk a szívébe melegséget. Köszönöm a leveleid, a tiszta gondolataidat és köszönöm a barátságod. Legyen a Karácsonyod nagyon boldog, önzetlenséggel és fénnyel teli.

Szeretettel ölellek,

Kata

Ha el szeretnéd készíteni ezt a finom süteményt, itt megtalálod a receptjét:

https://www.facebook.com/gasztrohangulat/posts/219832798463122 

Mézesélet

Évek és hónapok nem várják meg az embert.

/közmondás/

Drága Kata, 

Ne haragudj rám kérlek mert eltűntem az utóbbi hetekben, de ezer lett a tennivalóm és ezeregy szituáción kellett átverekedjem magam, hogy most itt ülhessek és írhassak. Lassan ideér a december és ahelyett, hogy a téli álmomat aludnám, az Élet egyre érdekesebb kihívásokkal állít szembe. Nap-nap után érkeznek az újabb lehetőségek és nem győzök azon tanakodni, hogy vajon melyik válna leginkább a hasznomra? Ahogy anno a családállításokon hallottam az intelmet, egy jó, időben kimondott nem, felér ezer igennel és ez most rám hatványozottan érvényes.

Úgy néz ki, hogy talán sikerül egy másik állásban is elhelyezkednem, ami fantasztikus tapasztalatszerzés lenne és egyelőre fel sem tudom talán fogni, mennyi ajtót kinyitna előttem. Februárban kezdődik az iskola, bízom benne, ez alkalommal nem találnak kivetnivalót a papírjaimban és a zöldségesben is egyre több és komolyabb feladatokat bíznak rám és vállalok el, de ezeket továbbra is szigorúan önkéntes alapon. Talán meséltem már a boltról. Ez egy teljesen non-profit alapon működő közösségi vegyesbolt, többnyire friss zöldségekkel és mindennapi alap élelmiszerekkel a polcain. A helyi szervezetek adták össze a pénzt a megnyitására, ugyanis elegük volt abból, hogy a mindenféle óriásláncok betüremkednek ebbe az 1800-as évek végét idéző miliőbe. Leültek, morfondíroztak, a legenda szerint osztottak és szoroztak is végül megnyitották ezt a kis boltot. Házról-házra jártak ebben a kerületben, adományokat gyűjtöttek, hogy az itt élők igényeinek és ízlésének megfelelő kínálatot és hangulatot tudjanak nyújtani. Habár Edinburgh nagyváros, az ilyen jellegű kis közösségi hálózat minden kerületben kézzel tapintható. Február óta önkénteskedem náluk és rendszeresen szerveznek különböző programokat. A nyáron lekvárfőző délután volt, tavasszal levesfőző tanfolyam, most decemberben pedig a többi kis független bolttal karöltve, karácsonyi vásárestet szerveznek. Éjfélig nyitva lesz a halárus, lehet menni a henteshez friss kacsatojást vásárolni, a kézműves csokiárusnál forrócsoki vár mindenkit és a pékség is megígérte, hogy 10 órakor friss gyümölcskosár szállítmánya érkezik, mehetünk. Az eseményre persze mindegyik bolt kicsípi majd magát és itt jövök én a képbe. Nálunk is izgatott lett mindenki, elkezdődött az ötletelés, hogy mivel lehetne feldobni a boltot, mivel lehetne lenyűgözni a vásárlókat, kitűnni a többi üzlet közül? Követték egymást az események és mire az agyam felfogta volna, na mi jött ki a számon? Elvállaltam egy mézeskalács ház megépítését. Lássuk be, első nekifutásra azért nem tűnik agysebészetnek a dolog, de én még életemben nem csináltam és különben is, mint hedonista, minek csináljak valamit, amit nem lehet megenni?

Ezeken az alapkérdéseken túllendülve, nekiálltam a műveletnek – maga az esemény M.U. /Mikulás Után/ 1 nappal lesz, de mivel már itt a szezon, megkértek, csináljam, amilyen gyorsan csak lehet. Ezt szerintem csak azért hangsúlyozták ki minden egyes találkozás alkalmával, mert tudták, az ilyen módon felgyorsított tempómmal csak kétszer annyi időre lesz szükségem, mint más, hétköznapi embernek. Mézeskalácsot sütni tényleg nem nagy kunszt, véleményem szerint a cukormáz kikeveréséhez sem kell alkímiai vizsgát tenni a Roxfortban, de az összeállításhoz nem árt némi plusz tudással rendelkezni. Mondjuk valaki szólhatott volna, hogy ha nagy nyomással próbáljuk a tetőszerkezetet rábírni az oldalakhoz való tapadásra, az törést vagy morzsolódást okozhat. Annak is hiába néztem utána, hogy hidegen avagy a sütőből frissen kivéve célszerűbb vágni a mézeskalácsot? És még Nigella Lawson sem mondta el, hogy a túl sok cukormáz borzasztó módon meg tudja feküdni az ember gyomrát és zaklatott lesz az álma. Nekem ezeket mind magamnak kellett megtapasztalnom, új tetőt kellett ácsolnom, rá kellett jönnöm, hogy frissen sokkal egyszerűbb vágni és azt is megtapasztaltam, hogy fél tubus cukormáz elnyalogatása után ne csodálkozzak ha Yoda mester lesz álmomban a főnököm és arra kér, hogy küldjek Hamupipőkének az ő nevében egy csokor fonnyadt salátalevelet. Apropó! Nincs esetleg álomfejtő ismerősöd? Ez azért megérne egy elemzést.

Nekiálltam Kata, két kezemmel, teljes vállszélességgel, töretlen lelkesedéssel és egy kondér forralt borral. A lelkesedésem nem tört, az nem törhetett, hiszen megígértem. Az említett tető már annál inkább. Sőt, volt egy pillanat, amikor az alaplap egyik sarkából akartam lecsippenteni egy kiálló darabot és akkor az is legalább 4 darabra tört. DE NEM ADTAM FEL! Újabb adag tésztát kevertem, sütőt beizzítottam és már pótoltam is a hiányzó részeket. Második nekifutásra már nem nyomtam a fedelet, hanem egyszerűen csak kitámasztottam, de már egyáltalán nem érdekelt, hogy mi és hogyan áll ki az alapból.

A díszítéssel kapcsolatban szintén voltak mókás pillanataim, ugyanis én eddig azt hittem, hogy nem nagyon szeretem a fehér csokit, de egy nagyobb csomag bekebelezése után, ez a hiedelmem tovaszállt. Azt sem gondoltam volna, hogy kis piros drazsékat fogok válogatni, elkülöníteni a zöldektől (lehet innen jött a Hamupipőke motívum). Arról nem is beszélve, hogy amilyen picik, olyan komiszak és mindegyik előszeretettel gurult a szekrény alá. Szerencsére Poppy drága résen volt a szökési kísérleteknél és mindet meghiúsította. Nem vagyok meggyőződve arról mennyire jó egy macskának édességet ennie, de amennyire ismerem, ha nem esett volna jól neki, akkor feléje sem szagol. Visszakanyarodva a témához, mire felkerültek a drazsék a fára és a házra, addig pont át tudtam gondolni mit is szeretnék ebben az évben még csinálni. Mire a ház alapja megkötött, addigra azt is sikerült felfognom, hogy pár nap múlva lesz egy éve hogy kijöttem, ideje lesz a számvetésnek és megnézni, mi az amire ezentúl igenis nemet kell mondjak. 

A bolt kirakatában a napokban megürül a hely, az őszi képet felváltja a téli és ennek szerves része lesz a házikóm. Hiányozni fog. Aki majd az utcán elhalad mellette, futó pillantást vetve rá, nem fogja tudni, hogy ebben a házikóban nem csak liszt meg fűszerek és cukor van. Ezt a házat a jövőn való elmélkedésem tartja össze, az elmúlt egy éven való tanakodásom díszítette és az önzetlenségem helyezte oda, ahol majd mindenki láthatja. 

Kata, most búcsúzom. Bízom benne, hogy a házikó tetszik és megérdemel legalább egy fél mosolyt. Most lesz Advent első vasárnapja, kívánok ezzel a kis alkotással Neked és mindenkinek körülötted boldog, békés perceket. 

Péter