A végtelenbe rotyogó bárányhúsleves

"Mert az igazság az, hogy az élet adakozik az élet számára – te pedig, ki adakozónak véled magad, nem vagy egyéb, mint tanú.”

/ Kahlil Gibran: A próféta/

Tanú akartam lenni. Fül, szem, száj és orr tanúja annak, ahogyan a csodálatosan zamatos, vitaminokkal teli zöldségekből és a zöld mezőkön legelő wales-i bárányból gyógyleves készül a kezeim között, illetve a tűz felett. 

Drága Kata, 

levelem remélem jó egészségben talál és nem kerülget olyan kórság mint engem. Napok óta gyenge vagyok és próbálom eldönteni, beteg akarok-e lenni vagy sem? Nem szeretem ezt az állapotot, amikor a határmezsgyén lavírozok, ezért is döntöttem úgy, hogy támadásba lendülök a bacilusok ellen és a nép patikáját hívom segítségül az orvos és a Neocitran helyett.

Szerintem nincsen olyan ember a Föld hátán, akinek be kellene mutatni a húslevest, aki ne hallotta volna elődeitől, hogy az mennyire egészséges és betegség, de leginkább megfázás esetén milyen csodákra képes. Na de pontosan mi is a helyzet a csontlevessel és miért nem illik összekeverni a sima húslevessel?

Ragaszkodva az igazsághoz, be kell valljam, amíg nem kezdtem el kutatni az internetes bölcseleteket, nekem sem volt róla tudomásom, hogy miben is rejlik a csontleves ereje. Nem értettem, miért kell minimum 8 órán keresztül gyöngyöztetni a levest, “pocsékolni” a gázt, de legfőképpen miért kell olyan sokat várnom arra, hogy végre jóízűen ehessek belőle? A türelem nálam amúgy sem Alap Felszerelés, de ha ételről van szó, akkor az a kevés is elpárolog amivel rendelkezem.

Kezdeném a szerzett tényekkel, eleink tapasztalataival, keveredve pár tudományos adattal. Ami talán a legfontosabb, a csontból a hosszú főzési idő során nagy mennyiségű magnézium, kálcium, foszfor és kálium oldódik ki. Aztán ott van, hogy a csontokból, de főképpen a porcokból zselatin és kollagén kerül az ételbe, igen magas koncentrációban, ezek csodát tesznek az ízületeinkkel, megfiatalítják körmeinket, hajunkat. Kívánhat-e az ember ennél többet egy levestől?

A leves elkészítésének természetesen vannak kőbe vésett szabályai, de manapság, mivel a kiberidőket éljük, a kőkorszak idejét múlta, azonban...azonban érdemes végigolvasni pár receptet és megtudni, melyik szokás pontosan mi célt szolgált és az manapság mennyire szolgál minket.

• Nem forralunk, legmegalapozottabb gyanú esetén is csak apró lángon gyöngyöztetjük a levest. Miért? Azért, mert a vészesen forralásos üzemmódban nem csak a víz párolog el hanem a már a levesben lévő, zöldségekből kioldott értékes ásványi anyagok, vitaminok és a már említett kollagén is könnyen köddé, akarom mondani gőzzé válhat. És ha már csontlevest készítünk, szerintem mindenki a saját szervezetében szeretné tudni azokat, nem a szagelszívó szivacsában.

• Ó, az a 8-24 órás főzési idő! Lássuk be, a csontleves iskolapédája annak, hogy a jó munkához idő kell. A csoda tápanyagok nem fognak fél pillanat alatt a levesbe kerülni, még akkor sem, ha elkezdünk varázsigéket mormolni és vadul hadonászni a legközelebb eső fakanalunkkal.

• Legyünk bevállalósak és hagyjuk, hogy ez esetben segítse a mennyiség a minőséget. Hogy mire gondolok? Ha azt mondod nekem, egyem meg a zellergumót, azt mondom, nincs az a csokimennyiség amivel leöntve le nem tudnám nyelni. Elhiszem, hogy a paszternák édes és finom és illatos. Tudok olvasni, tudom, hogy Tiberius császár imádta és még sok millió másik ember, én azonban nem. Nos, még ha ki is hagyjuk a nem preferált zöldségeket a vasárnapi húslevesből, lehet hinni nekem, a csontlevesből ne merjük! Akármilyen, a természet által a zöldség formába zárt vitaminhordozót bátran rakjunk bele, ne legyen akadály az hogy nem szeretjük. 

Ennyit a fundamentumokról. Amint ezek rögzültek, lehet venni a vászontáskát, a cekkert és el lehet indulni a piacra vagy klikkelgetni a Tesco online áruházban. Szerintem mindenki próbál figyelni arra, hogy mennyire fontos a levesbe kerülő alapanyagok frissessége. Itt nem csak a zöldségekről beszélek, hanem a húsról, pontosabban a csontról is. Kinek-kinek ízléséhez alkalmazkodva, csirke, marha, disznó, netán bárány. Ahol ezek nem fellelhetőek, lehet próbálkozni más állattal, a szerzett tapasztalatokról viszont beszámolót kérek.

Jöjjön tehát az én változatom. Szerintem egy leves esetében nem lehetséges kizárólagos receptet megfogalmazni, ezért én úgy írom le, ahogy én így készítettem, mert nekem így esett jól.

Kezdetben fogtam a legnagyobb lábasomat, beletettem a frissen vágott walesi bárány csülköket, felengedtem vízzel, fűszerekkel. Meghintettem himalája sóval, rózsaborssal és kevés kurkumával. Jól megízesítettem és közepes lángon fedő alatt belevágtam ebbe a különleges, ízes kalandba. Felhúztam a frissen szerzett konyhai ketyegőmet és egy órára zen közeli állapotban hagytam a csülköt főni a saját levében. Én pedig hihetetlen lelkesedéssel kitakarítottam a nagyszobát.

Egy óra után kivettem a csülköket, a húst óvatosan levágtam róluk, majd a már legalacsonyabbra kapcsolt fokozaton bugyogó vízbe vissza is tettem őket. Ha csak egy fél pillantást vettek a képre, láthatjátok a cupákokat és a zsírosabb mirigyeket, amelyeknek még 7 órájuk volt vissza a házilag eszkábált jakuzziban. 

Amint visszakerültek a csontok a levesbe, ünnepélyesen megkezdődött a Druida effekt. Biztosan ismerősen cseng mindenkinek az Asterix mese. Nekem a Druida jutott eszembe, aki olyan varázsfőzetet készített, amitől minden gall erős lett. Én is ott álltam a kondér felett, néztem a gyöngyöző levest - mintha varázslóként varázsigét mormoltam volna, pedig csak saját magamtól kérdezgettem, vajon mi kell még bele - mint a Csodaturmixot.

Végre elkezdődött a játék! Mint a sakktáblán, először jöttek a gyalogok. Nyilván mindenkinek az edénye szabja meg a határt a mennyiségre, de én szemrebbenés nélkül beletettem majdnem egy kiló sárgarépát, pár darab paszternákot és egy zellergumót. Majd óra felhúz és újabb egy óra önfeledt takarítás következett. 

A vekker jelzett én pedig ugrottam, mint Pavlov kutyája! A sárgarépák addigra kellően átfőttek, ezeknek nagy részét kivettem, hogy legyen helye az új játékosoknak. Jött egy csomag fehér répa, tettem bele pár, apró szemű piros krumplit és két igazán nagy fej vörös hagymát. Mivel ekkora már a víz mennyisége jelentősen lecsökkent, újra is töltöttem, pótoltam a só-bors párost, fedőt rátéve, órát felhúzva elvonultam rejtvényt fejteni.

Az óra elteltével a lágyabbnak és már lassan teljesen szét főttnek ítélt zöldségeket kivettem, pótoltam a sárgarépa mennyiséget, majd mint aki jól végezte dolgát elvonultam sziesztára. Ezúttal az óraállítás elmaradt, nem volt kedvem arra felébredni, mégiscsak szombat volt.

Ekkor tettem bele a levesbe a kisebb méretű hagymákat, a lila, póré - és fokhagymákat. A már rutinszerű óraállítás után jött a délutáni kávé – hírek kettősének nyugodt periódusa. 
Másfél órával később ébredtem, a leves ott volt ahol hagytam, viszont addigra az illata már teljesen bejárta az otthonomat. Kénytelen voltam egy fél tányérnyi kóstolót szedni, mégiscsak ideje volt ítéletet mondani az ízesítésről és hogy mik kerüljenek még bele, ezeket pedig egy kanálnyi próbából nem lehet megítélni. A só és bors mennyiséget jelentősen pótolnom kellett, de az ízharmóniára nem lehetett panaszom.

Amint ez is eltelt jött a végső roham - visszatérve a sakktábla szereplőire - felsorakozott a játszma minden maradék szereplője, futók, bástyák, maradék gyalogok - egyszóval minden egyéb, amit még találtam. Pár darab csiperkegomba, mini káposzta, paprika és borsó, de minden a héjában, mert abban van a vitamin. A napnak ennek a részéhez érve viszont már annyira éhes voltam és annyira, de annyira benne volt az orromban a leves illata, hogy a 60 perc helyett csak 50-et adtam nekik a csata megnyerésére. A maradék 10 perc kellett a tésztafőzésre és arra, hogy picit kihűljön a leves

Gyönyörű, aranysárgából picit bronzos árnyalatba hajló színe van a levesnek leszűrés után. Szépen láthatók a felszínen kavargó zsíros foltok, a picit zavarosabb, enyhén zselésebb jellegű részek. Ízét tekintve - a hosszú főzési időnek hála -  egyik zöldség sem tudott igazán hangsúlyossá válni, egyszerre lehetett mindegyiket érezni anélkül, hogy versenyt vívtak volna egymással. Az illatára eddig nem sikerült megfelelő szót találjak, de egészen biztos, hogy az selymesen simogató illat ami áradt belőle még jó néhány évig itt lesz az orromban. Felejthetetlenül összetett, de ahelyett hogy túl tömény lett volna, inkább lenyűgözött a komplexitásával és hogy teljes legyen az ízkavalkád, igazi,  házi cérnametélttel ettem. (Jó, jó! Nem volt annyira cérna, mert nem szeretem ha túl vékony, de én metéltem, az biztos! Majd erről is fogok neked írni.)

Ha felmerül benned a kérdés, hogy érdemes-e ennyit vesződni egy levessel, csak azt tudom mondani, túl sok vesződéssel nem jár az elkészítése. Mint ahogyan én csináltam, a főzési idő alatt igen szabad tud lenni az ember. Ha egy picit jobban lettem volna, akár egy frissítő túrát is bevállaltam volna.

  

Szép és egészséges napokat kívánok drága Kata, várom mielőbbi jelentkezésedet. 

Péter